Tegnap vendégségben voltam az olasz barátainknál…
Vacsora és kártyázás.
Mikor szünetet tartottunk, beszélgettünk. Egyszer csak – elég hülye módon – a temetésről esett szó. Az olasz barátnőm egyébként svéd, a férje meg francia-olasz. Így aztán, gyakran szó esik közöttünk az országaink tradícióiról és arról, hogyan éljük meg, hogyan éljük át azt, hogy nem a szülőhazánkban élünk? Elmeséltem nekik azt a történetet, ami számomra is a magyarságomat bizonyította.
A nagybátyámék, úgy ötven évvel ezelőtt Kölnben telepedtek le. Mindketten magyarok, gyerekük soha nem született. Bácsikám orvos volt, most nyugdíjas. Felesége elhunyt már, néhány éve. Míg élt, rendkívüli asszony volt. Remekül igazgatta az életüket, végig nagy volt a szerelem, boldogan éltek. Ennek ellenére soha nem szokott meg Németországban. Mindig arra vágyott, hogy haza települhessen. A Gerbeaud-ba járjon kávézni délutánonként, heti egy színházi este Vígben, de ha jó előadást talál, akár minden este is színházba menjen és élvezze az előadásokat… A színház szeretete volt az egyetlen közös bennünk. A temetésére elmentem. Nagyon pazar volt, szinte színpadias. Az egyetlen igazán megható pillanat az volt, amikor a földbe ásták be az urnát és mindenki egy-egy szál virágot dobott a hantra. A nagynéném húga, mikor rá került a sor, elővett egy kis nejlonzacskót, kotorászni kezdett benne és egy maroknyi MAGYAR FÖLDet dobott a sírra!
Na, akkor bőgtem el magam és akkor éreztem igazán, hogy hova tartozom.
Ez azóta is így van!
Miközben ezt meséltem az olasz barátainknak, akkor is csendesen csordogált a könnyem…
Szerző: Kinga Bach
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: